A Vár alatt húzódó Duna-parti házsor egyetlen „foghíja” a 19. szám alatti, régi istállóépület volt. Ennek helyére kellett négycsillagos szállodát terveznie a feladatot pályázaton elnyerő Sugár-Benczúr párosnak. Az épület dimenzói a szomszédokhoz igazodnak; a belső elrendezés három traktusos: a 47 szoba egy része a Várra, más része a Dunára néz, a közbenső fedett átriumban pedig változatosan elhelyezett hidak teremtik meg az összeköttetést. A pinceszinten a Vár középkori vízellátó rendszerének maradványaira bukkantak; ez ma is megközelíthető. A folyóra néző homlokzat elé húzott üveg függönyfal az építészek elképzelése alapján interaktív: folyamatosan mozgó, változó síkja a víz folyását „tükrözi” vissza. A lamellák mozgását a folyó felülete, az időjárás változása, valamint szobájából a szálló vendége is befolyásolhatja. A különleges látvány éjszaka a kivilágításnak köszönhetően még jobban követhető. A függönyfal részleteinek és működésének kidolgozásában a Szövetség 39 működött együtt az építészekkel. A speciális homlokzatnak köszönhetően az épület több díjat is elnyert.

A Vár alatt végigfutó közlekedési ér, a vízivárosi Fő utca egyik újabb épületét Csomay Zsófia és Gereben Gábor tervezte, 1984-ben épült Industrialexport irodaházat a nyolcvanas években az egész ország megismerte: kapitányságként szerepelt az ország egyik legnépszerűbb tévésorozatában, a karatézó rendőrlány kalandjait megörökítő Lindában. Megépülte után két évtizeddel az eredeti tervezők egyike építhette át a házat. A tükröződő üvegfelületek helyére mészkő és téglaburkolat kerültek, amelyek a Vár és környéke kortárs építészetében kifejezetten hangsúlyos szerephez jutnak (nem kis részt Csomay és férje, Reimholz Péter munkásságának köszönhetően). A Fő utca léptékéhez képest kissé eltúlzott, (az elődnél jóval nagyobb) hétemeletes irodatömböt a csatlakozó alacsonyabb, téglaborítású tömb idomítja a környezethez; ez az alkalmazkodási szándék különösen a Fő utcával párhuzamos Kapucinus utcában érzékelhető. A fedett belső udvar magába foglalja a telken eredetileg álló, 1977-ben elbontott barokk lakóházakból előkerült középkori romot is, itt azonban a megbízó eltért a tervező szándékától.

A Francia állam tulajdonában álló Fő utca 17. alatti telek a második világháború után sokáig üresen állt, itt sokáig teniszpálya (télen korcsolyapálya) működött, ahol a követség dolgozói sportolhattak. Az 1980as évek elején elhatározták, hogy a dunaparti telken fogják felépíteni a Francia Intézetet, melynek tervezésére nemzetközi tervpályazatot írtak ki. Végül 1989-ben kezdték el felépíteni Georges Maurios egyetlen magyarországi épületét, Közép-Európa legnagyobb Francia Intézetét. A hegyes kiszögelléseivel, modern formáival környezetétől elütő épületet 1992-ben adták át, s azóta is otthont ad az intézménynek, helyet biztosít nyelvtanulásnak és lehetővé teszi a francia kultúra megismerését.

A kockákból egymásra rakott épületet – a sakktáblához hasonlóan – egymást kiegészítő és erősítő ellentétpárok jellemzik: szerkesztettség és játékosság, egységesség és változatosság, precizitás a részletekben és nagyvonalúság a belső térben. A tervezésben és kivitelezésben egyaránt maximális igényességet követelő minimál design magától értetődően könnyed. A csupa fehér, életnagyságú makettet a fény tölti meg színnel, a fehér ötven árnyalatával. Az építészeti szemlélet pozitív következménye az épület gazdaságos és ökologikus működtetése, a környezettudatos attitűd minden részletre kiterjedő. Az identitásukat kereső irodaházak között egy pontosan testreszabott, az építtetőre hangolt épület, minden szempontból példaértékű megoldás.

Az iskola alapterületének növelésére a meglévő szárny két új épületrésszel való bővítésével volt lehetőség. Ezt a nagy kihívást jelentő építészeti feladatot a tervezők újszerű módon, szellemesen oldották meg. A megépült új iskolaszárny sok értékes elemet tartalmaz: ilyen például a tégla homlokzatburkolat, amelynek anyaga az itt egykor állt épületrész bontásából származik. Ez az újrahasznosítás is jó példája annak, hogy egy jó építészeti alkotás önmagában is lehet nevelő hatású: igényességet sugároz, és ez esetben az iskolások környezettudatos szemléletének kialakulását is segítheti. Az épület belső, funkcionális rendjét követő mozgalmas ablakosztás átgondolt, kiegyensúlyozott homlokzatot eredményezett. A téglaburkolatot jól egészíti ki a látszóbeton lábazat, bár a kivitelezésbeli hiányosságok kissé lerontják az összképet. A régi épület egyik tantermének helyén kialakított bejárat a két lépcsőkarral ugyan nem lett túl tágas, de ügyesen kezeli a régi és az új szárny eltérő belmagasságából adódó nehézségeket. Jó hangulatú belső terek jöttek létre, ízlésesek az alkalmazott színek is, például a vörös fal és a mélysárga folyosói szekrények. Az ingergazdag környezet minden bizonnyal a diákok és tanáraik számára is otthonossá és szerethetővé teszi az épületet. A bővítmény szervesen kapcsolódik a meglévő beépítéshez, a városi kontextushoz is. A magas minőségű építészeti eszközök segítségével létrehozott esztétikus, hangulatos külső és belső kialakítás példamutató.

Buda egyik első középiskolájának épülete 1859-re épült fel, a grazi születésű Petschnig János (Johann Nepomuk Petschnig) tervei szerint. A neogót főépületbe nem készült tornaterem; egészen a 21. század elejéig szükségmegoldásként a földszint egy részét használták e célra. Az 1350 négyzetméteres új tömb elhelyezésére a szomszédos telken nyílt mód, úgy, hogy a jelentős szintkülönbség miatt annak bejárata a lejjebb fekvő Donáti utcára néz. A tornaterem tömege a térszint alatt rejtőzik, tetején kerttel és a természetes fényt biztosító üveg felülvilágítókkal. Az utcasorban álló épületben orvosi szoba, irodák és öltözők találhatóak; a két szekciót összekötő kétszintes átrium egyúttal a tornaterem lelátója is. A külső és belső téglafalak a főépület anyaghasználatához és a környék történelmi épületeinek léptékéhez alkalmazkodnak; a mennyezetek látszóbetonból, az egyszerű vonalú nyílászárók natúr fából készültek. A Donáti utcai bejáraton a főépület legendássá érett oroszlános kapukilincsének újonnan elkészített másolata díszeleg.

A Collegium Budapest doktori és posztgraduális képzésben résztvevő hallgatók számára jött létre 1991-ben, mint az első Institute for Advanced Study Közép-Kelet-Európában, és egészen 2011-ig üzemelt a várban. Az iskola a régi budai városháza épületében, a Mátyás-templommal szemközt működött, a 2000 októberében elkészült vendégház pedig a templom felől a Vízivárosba, a Duna felé levezető Szeder lépcső mentén áll. A nagy szintkülönbséget áthidalva az épület két tömegre oszlik. A felső a szomszédhoz igazodva csak háromszintes a Szabó Ilonka utcai fronton, alulról közelítve mégis toronyként magasodik az ötszintes alsó szekció fölé. A kétféle borítás a vár történelmi épületeinek homlokzatosztását idézi, a simára csiszolt kő, tégla, cserép erősíti ezt az atmoszférát. Felhasználásuk módja, az egyszerű tömegek, sima, geometrikus formák, a hagyományos motívumok teljes mellőzése azonban a kortárs minimalista építészetet idézi. A homlokzatok harmóniáját a csoportokként kezelt nyílászárók teszik változatossá, önálló szakaszokat képezve az egységben. Az enyhe ívben lejtő kapualj Reimholz jellegzetes motívuma, a Várban épített Hapimag-házon is visszatér. Az épület jelenleg a CEU tulajdonában áll, professzorok vendégházaként üzemel.

A budai Vár polgárházainak háború utáni újjáépítése és pótlása évtizedekig feladatot adott a magyar építészeknek, és nem egy esetben izgalmas, kiváló eredményekhez vezetett. A Bécsikapu tér régi foghíjának beépítése, a svájci Hapimag megbízásából készült apartmanház, a legnagyobb közönségsikerek egyike. A tervező felhasználta a középkori eredetű falmaradványokat, és azokból kiindulva, szinte szervesen fejlesztette tovább házát. Észrevehető a környező épületekhez való fokozott alkalmazkodási igény: a Fortuna utcai, tagolt homlokzat kiforduló, nyeregtetős szakasza az utcasor távolabb álló házaira rímel, a beharapott sarok a szomszédos copf lakóépület kedves sarokerkélyére reagál. A finom, érezhetően átgondolt részletek történelmi pátosszal ruházzák az alig évtizedes épületet. A Hapimag-ház tán a legjobb példája annak a gondolkodásmódnak, amely a történelmi környezethez való optimális illeszkedést a nemes anyagok (tégla, kő, fa, cserép) használatával és a megfontolt, de mai formálásmóddal képzeli el.

Az egykori budai városháza épülete komplett műemléki rekonstrukciójának, udvarai lefedésének és tetőtér-beépítésének engedélyezési és kiviteli terveit 2015-ben készítette el a tervező. A páratlan, történeti értékű épület megújításának célja kettős volt: egyrészt az alapvetően barokk, de jelentős középkori részeket tartalmazó, számtalan építési perióduson átesett, és azok izgalmas anyagi, szerkezeti és térbeli lenyomatait őrző épület teljes rekonstrukciója, másrészt a mai igényekhez méltó revitalizációja. A régi budai városháza közel 800 éves történetével a Várnegyed központjában, Buda egyik legrégebbi és legpatinásabb részében, a Szentháromság tér szomszédságában helyezkedik el. Az épület 160 éven át funkcionált városházaként, 70 éven át pedig az I. kerületi elöljáróság székhelye volt. Működött benne csendőrség, iskola, majd a második világháború utáni időszakban múzeumok, kutatóintézetek. Az épület megújulásában fontos üzenetet hordoz: így is lehet. Igényesen, minden részletre kitérően, időtálló anyagokkal. Mindemellett a fő mondanivaló, hogy a történelem, így az építészettörténet sem áll meg, ezért mindenekelőtt kötelességünk, hogy feltárjuk és megértsük a meglévő emlékeket. Új funkció esetén azonban jogunk van az épített anyagokat értelmezni, a különböző korok lenyomatait rendszerezni, hogy továbbra is egységes egészként, és ne véletlenszerű idézetként jelenjenek meg. A tervezők jelen esetben a barokk időszakban kialakult állapotból indultak ki, és minden ettől eltérő időszakot ehhez képest, helyenként új kontextusban mutattak be. A kortárs kiegészítések nem tolakodóak, viszont egyértelműsítik a friss beavatkozás területeit. A technika szinte észrevétlenül van jelen a házban, ami ilyen régi épület esetén komoly feladvány. A bútorok konzekvensen letisztult formában jelennek meg, több esetben rejtenek az épület működéséért felelős műszaki elemeket. A Városháza épületében a fejlesztő mindkét célja, az értékőrzés és értékteremtés is példás, követendő módon valósult meg.

A Várhegytől nyugatra fekvő telken egykor Buda legszebb romantikus épülete, a Karátsonyi-palota állt, amely azonban 1938-ban leégett. Helyén egy német birodalmi iskola építését kezdték el, amelyet aztán az ötvenes években folytattak: az elkészült szocialista realista stílusú épületet 1954-ben adták át a Kohó- és Gépipari Tervező Vállalat számára. A hatalmas tömböt 1990-ben vásárolta meg a legnagyobb magyar távközlési vállalat, a Matáv, amely idővel a német T-Com tulajdonába került. Az átalakítására kiírt pályázatot 1996-ben a Török és Balázs Építésziroda nyerte. A Balázs Mihály vezetésével készült terv alapgondolata az eredeti épület értékeinek, például a skandináv modernizmus hatását mutató homlokzat megőrzése volt – a kilencvenes években ez előremutató gesztusnak számított. A burkolat, a színezés az eredeti mintájára történt, csak a főbejárat alakult át. Új, üdítő színfolt az épület előtt elterülő kis park, a leglátványosabb elem azonban kétségtelenül a közel 3000 négyzetméteres udvar lefedésével kialakult aula. A hatalmas üvegtetőt statikai okokból fákká stilizált oszlopok tartják; az emelkedő tér a környék egykori szőlőskertjeit idézi vissza. A nyílászárók kivételével különös módon anyagtalanná vált homlokzatok között, az absztrakt tájban konferenciaterem, fogadótér és kávézó található – utóbbi Huszár András belsőépítész munkája. A minimális eszközökkel átformált irodaház a város egyik legjobb épületrekonstrukciója.

A nagyméretű épület belső kiképzése Ekler Dezső munkája, míg a homlokzatok terve a francia Dominique Perrault műhelyében készült. A 18 ezer négyzetméteres, méretével a környéken hiánypótlónak számító irodaház legnagyobb kihívása kétségtelenül ez utóbbi: a négy telek hosszúságon át futó, a Nagyenyed utca páros oldalának nagy részét befogó homlokzat. A kezdeti látványtervekhez képest a végeredmény jóval zártabb, bár az izgalmas homlokzati játék a lamellaszerűen váltakozva beállított, a szintek teljes magasságát átfogó ablaktáblákkal megmaradt. Az ablaksorok két, enyhén dőlő függőleges sávban hullámzanak fel, nagyjából harmadolva a homlokzatot, és a mozgás illúzióját keltve az épület előtt elhaladóban. A tejeskávészínű homlokzat nem akar feltűnést kelteni, illeszkedik a környék sokat látott épületeinek megfakult színeihez.

A Kékgolyó utcában álló viharvert villaépületet és a szomszédos telket 1994-ben kapta meg a magyarországi evangélikus egyház az államtól, kárpótlásként. A helyi egyházközség új központjának tervezése már ekkor megindult, de csak számtalan variáns és hosszú évek után, 2001-re készült el a templom. Komoly kihívást jelentett a meglévő villa műemlék épületének felújítása, a környező beépítéshez való alkalmazkodás, valamint a hívek elvárásai, akik a templom mellett önálló gyülekezeti termet és a fiataloknak szánt foglalkoztatókat szerettek volna, és persze elvárás volt a harangtorony is. Az új épületrészek az utcasorban álló villa mögé sorolódnak, leghátul a szerényen meghúzódó templomhajóval, amelyet az előreugró campanile jelez. A templom az észak-itáliai románkori bazilikák egyszerűségét idézi, míg a villa felé átvezető épületrészek kortárs elemek alkalmazásával próbálják feloldani a két stílus közötti ellentmondást.

A Fény utcai piac az Építész Stúdió első jelentős középülete volt; tervezését 1996-ben meghívásos pályázaton nyerték el. A régi, beépítetlen telken működő piac helyére a sűrűn beépített szövetbe illeszkedő, de a tradíciókat őrző épület került. A közterületszerű, minden irányba megnyíló épület a Fény utcával párhuzamosan futó, félnyeregtetővel fedett átrium köré szerveződik. Az alsó két szinten kereskedelmi, szolgáltató és vendéglátó egységek találhatóak, míg a hagyományos piaci funkciókat a felső két szinten helyezték el. A racionális épületstruktúra, a letisztult szín és formavilág, az egyszerű anyaghasználat (drótüveg és perforált lemez) arra utal: az épület elsősorban funkcionális keret a benne folyó tevékenységeknek. Néhány finom részlet, mint az épületsarokra telepített, finom vonalú lépcsőháztorony, a Lövőház utcai homlokzat érzékeny tagolása vagy a Retek utcai bejárat merész kihegyezése megelőlegezik az azóta vezető műhellyé vált Építész Stúdió későbbi munkáit, és önmagában is értékes középületté avatják a piacot.

A területen a Ganz Ábrahám által alapított, nemzetközi hírnevű villamossági gyár működött, több mint száz évig. A kilencvenes évekre a város teljesen körbenőtte a gyártelepet, így megkezdődött vidékre költöztetése, majd 2000-ben a bontása. A részben műemlék jellegű gyárépületek megtartásával a területen parkot és kulturális központot alakítottak ki. A Kis Rókus utcai bejárat mellett áll a Fogadó (G épület), amely kívülről őrzi ipari megjelenését. Az elé emelt kilátó hűtőtornyokra emlékeztető fémszerkezete a magyar származású atomtudósok munkásságára utal. A park hátsó felében, egybeépült komplexumként áll a legnagyobb, műemléki B csarnok, a részben megtartott, egy üvegfallal „kettészelt” D épület, a kettőt összefogó, újonnan emelt bejárat (C épület), valamint a kültéri amfiteátrummal bővített Teátrum (E épület). Az ipari szerkezeteket színvonalas, egyéni hangvételű kortárs motívumok egészítik ki. A parkból teljesen észrevehetetlen mélygarázs tetején tavat képeztek ki, partján látványos szerkezetű zenepavilonnal. A szőlőskert az egykor a gyár területén álló ősöreg, a bontások során elpusztult tőkére emlékeztet. A központ Millenáris Park néven nyílt meg, ez rövidült le mára Millenárisra.