A Feszty Adolf tervezte neoreneszánsz palota kiemelt értéke a műemléki sgrafittós kapualjon át megközelíthető loggiás belső udvar, amelyet az utcai oldalon karcsú öntöttvas oszlopok öveznek. Ez a belső udvar adja az építészeti koncepció alapját, a ház így belülről kifelé építkezik. Hálás a feladat, hiszen a szállodai funkció közel áll az eredeti használathoz, mégis a lakhatás két, jellemzően eltérő formái ezek. A belső udvar első látásra olyan, mintha mindig is így nézett volna ki, de a különböző szinteket bejárva egy mesteri építészet vonalai bontakoznak ki. Olyan megoldásokat találunk, amelyeket vagy tiltani, vagy tanítani kellene: a finom mozdulatokból épített erőteljes architektúra, vagy a jelentős felülépítés észrevétlen jelenléte mindenképp ilyen paradoxonok.

Az udvar képét a jó érzékkel átrajzolt belső homlokzat és az udvar felett lebegő üvegtető szerkezete határozza meg. Ez a kortárs hártya visszaidézi és megerősíti az udvarbelsők védett és intim világát, de egyúttal kialakul a szállodai hall tere is. A belső térrendszer vertikálisan rétegzett, megismétlődik a klasszikus palotahomlokzat szerkesztési elve, miközben az építész folyamatosan játszik a perspektívával. Az épület külső megjelenése mintegy kivetülése a belső térrendszer filozófiájának, ugyanakkor visszafogottabb, a megőrzés szándéka egyértelműbb. A tetőtéri szintek nem terjeszkednek rá a homlokzatokra, a tetőforma és a héjalás anyaga kortárs karaktert hordoz.

Az épület szakít a régi és új kontrasztját megtestesítő építészeti eszközökkel, mégsem a teljes átírás útján halad. Valahol a kettő között talál egy mezsgyét, ahol történeti és kortárs elkülönül ugyan, mégis inkább hasonulnak, mintsem szétválnak az eltérő elemek. Nem a műemléki értékek konzerválása valósul meg, hanem új értelmezés ad többletet az épülethez.